A reinkarnáció és a keresztény hit

Bevezető

Nagyon nem szeretek hitvitába bonyolódni senkivel, mert az emberek túlnyomó többsége úgy gondolja, hogy vagy ez, vagy az a hit lehet igaz, de a kettő együtt nem. Én meg úgy gondolom, hogy a hit hozzátartozik az ember szubjektív valóságához. Nagyban hozzájárul a lélek nyugalmához és békéjéhez, de nem mindenkinek ugyanarra a hitre van szüksége. Adott esetben igazabb az, ha a gyermeknek azt mondom, a babát a gólya hozza, mint ha el kezdem neki magyarázni a gyermeknemzés biológiáját. Az előbbiből leszűrheti, hogy a babák valahonnan távolról érkeznek a világba, és ajándéknak kell tekinteni őket. Az utóbbiból viszont csak zűrzavar keletkezik a fejében. Ráadásul az orvosilag elfogadott magyarázat is hagy maga után kérdéseket az emberben, de a gyermek még annyira sem érti azt meg, hogy a kérdések megfogalmazódjanak benne.
A vallások szerepét én abban látom, hogy segítsenek egy kicsit túllátni az anyagi világon, segítsenek abban, hogy lelkierőt, békét merítsünk lelkünk mélységeiből életünk válságos pillanataiban. Az egyes vallások is a valóság egy-egy egyszerűsített modelljét tanítják, amik után lehetnek az embereknek kérdéseik. Ezért az a legjobb, ha olyan vallást talál magának mindenki, amely nem generál benne olyan megválaszolatlan kérdéseket, amelyek veszélyeztetik a lelki békéjét.
Más szavakkal: ha a valóságról alkotott hű képet egy vázának tekintem, amely valaha darabjaira törött és a darabjai a vallásokban lelhetők fel, természetes, hogy azt a darabját választom hitemül, ami legjobban tetszik, amivel legjobban tudok azonosulni. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy az összes többi darab hiteltelen vagy értéktelen lenne.

A váza egyes darabjaira az idők folyamán szennyeződések is rakódtak. Tudatlanság, vagy szándékos félremagyarázások miatt. Az egyik ilyen jellegzetes szennyeződés az, amely a váza egy olyan mintájára rakódott, amely minden darabon ismétlődik. Ez a szennyeződés az az állítás, hogy csak azok üdvözülhetnek, akik az adott vallás szentírásait ismerik, és vallják.
Az eredeti mintán körül-belül az van, hogy tarts kapcsolatot a lelkeddel, mert onnan meríthetsz békét, örömet, boldogságot. Ha megteszed, nem fogsz olyan hibákat elkövetni, amik csúnyán visszaütnek, vagy, ha igen, akkor ez a kapcsolat segít átvészelni a nehéz időket.
Az viszont nem lényeges, hogy melyik vallás segít ehhez hozzá.

A fentiek értelmében megjegyzem, hogy senkinek a világnézetét nem akarom megváltoztatni! Mindössze leírom saját dilemmáimat és nézeteimet. Ha valaki hasonlókon töri a fejét, talán segíthetek vele.

Dilemmáim

Zsenge ifjúságom idején, bár az oktatási rendszer mindent megtett a materialista felfogás terjesztésére, érdekelni kezdtek a spirituális kérdések. Keresztény kultúrkörben nevelkedvén leginkább a kereszténység volt a kézenfekvő forrás érdeklődésem kielégítésére.
A materialista oktatásnak köszönhetően eleve kétkedve közeledtem az egyház tanításaihoz. Azonban minél többet ismertem meg belőle, annál inkább taszított. Nem a Biblia puszta szövege. Azt túl száraznak és nehezen olvashatónak találtam. Biblia magyarázatokat, papokat hallgattam különféle forrásokból.
Már az elején gondom volt Ádám és Éva történetével. Nem értettem, miért ők a bűnösek azért, mert Isten selejtet alkotott. Olyan lényeket, akik hajlamosak rá, hogy vétkezzenek.
Mint később megtudtam, ez nem csak az én dilemmám:

ÁDÁM
Megmondta Isten, hogy büntetni fog,
Ha más utat választunk, mint kitűzött.
ÉVA
Miért büntetne? - Hisz, ha az utat
Kitűzte, mellyen hogy menjünk, kivánja,
Egyúttal ollyanná is alkotott,
Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon.
Vagy mért állított mély örvény fölé,
Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva. -
Ha meg a bűn szintén tervében áll,
Mint a vihar verőfényes napok közt,
Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong,
Mint ezt, mivel éltetve melegít?
LUCIFER
Lám, megjelent az első bölcselő!
Nagy sor jövend utánad, szép hugom,
Mely milljó úton ezt vitatja újra;
A tébolydába téved sok közűlök,
Sok visszaretten, révbe egy sem ér.
(Madách)

Én a tébolydát ugyan (eddig) elkerültem, de visszataszított az, hogy az egyházi emberek gyakran emlegetik a bűneinket, és nagyon nem értettem azt sem, mi módon lehetne Isten igazságos és szerető ("maga a szeretet"), ha egyes embereket pokolra juttat bűneik miatt, miközben a konstrukciós hibát Ő maga követte el. Egyáltalán, miért tesz ki egyeseket oly nagy kísértéseknek, másokat pedig nem. Hogyan mérheti le az emberek értékét aszerint, hogy ismerik-e a keresztény tanítást? (Mert, hogy olyanokat is hallottam, hogy csak azok jutnak a mennyországba, akik ismerik Jézus tanításait.)

Vegyük pl. egy vidéki pap leányának az életét, aki egyetlen valamire való férfival találkozik egész életében, a tanítóval. Feleségül megy hozzá, és hűségben leélik az életüket. Persze. Hisz' nem találkoznak más férfiakkal és nőkkel, akik kísértésbe ejthetnék őket. Ráadásul a környezetük erőteljes elvárásának is így tesznek eleget. Nem beszélve arról, hogy a szentírást szinte kötelezően megismerik.
Hasonlítsuk ezt össze egy óceániai bennszülött lány életével, aki soha nem hallott a szentírásról. Törzsének szokásai szerint aktív nemi életet él már házasság előtt is.
Vagy vegyük egy utcalány gyermekét, aki az alvilágban nő fel, és környezete az anyai foglalkozás folytatására kényszeríti.
Hogyan veheti ezeket egy kalap alá Isten, amikor ítélkezik felettük?

Nem beszélve arról, hogy egyes emberek nyomorult körülmények között élik le az életüket, míg mások dúskálnak a javakban. Ez meg milyen igazság? Pláne azt is figyelembe véve, hogy a gazdagok a vallást használják fel arra, hogy a szegényeket féken tartsák. Erre mondta azt a szocialista ideológia, hogy: a vallás a nép ópiuma.

Nem arról volt szó, hogy nem láttam Isten tetteinek az okát, hanem arról, hogy nem láttam lehetségesnek semmilyen körülmények között Isten igazságos mivoltát akkor, ha a keresztény tanításokat komolyan vettem.
Valami belső érzés azt sugallta, hogy tényleg "van valaki odaát", és az tényleg igazságos és jóindulatú. Ezért elvetettem a keresztény vallást, és valami komolyabb után néztem. (Nem megyek bele a részletekbe.)

Amikor a reinkarnáció tanításaival, először találkoztam, úgy éreztem, mint, ha a villám csapott volna belém: ez az! Ha ez igaz, akkor Isten lehet igazságos! Azonnal világossá vált, hogy a jelenlegi életünk bajait magunk okoztuk ebben, vagy valamelyik előző életünkben.
Tanulmányoztam a karma törvényeit, és a buddhizmus tanításait. Úgy éreztem, már nagyon sokat tudok, és az az ötletem támadt, hogy elolvasom az evangéliumokat, amit a papok annyit emlegetnek, hadd nevessek egy jót a butaságain.
A mosoly hamar lehervadt az arcomról, mert Jézus példabeszédeit olvasva rádöbbentem, hogy minden szava teljesen megfelel az általam akkor vallott világnézetnek. A reinkarnáció ismeretében pontosan értettem minden tanítását. Akkor pedig, amikor ehhez a részhez értem Máté evangéliumában, elkerekedett a szemem:

Mt 22,32:
23. Ugyanazon a napon menének hozzá a sadduczeusok, a kik a feltámadást tagadják, és megkérdezék őt,
24. Mondván: Mester, Mózes azt mondotta: Ha valaki magzatok nélkül hal meg, annak testvére vegye el annak feleségét, és támaszszon magot testvérének.
25. Vala pedig minálunk hét testvér: és az első feleséget vevén, meghala; és mivelhogy nem vala magzata, feleségét a testvérére hagyá; 26. Hasonlóképen a második is, a harmadik is, mind hetediglen. 27. Legutoljára pedig az asszony is meghala. 28. A feltámadáskor azért a hét közül melyiké lesz az asszony? Mert mindeniké vala.
29. Jézus pedig felelvén, monda nékik: Tévelyegtek, mivelhogy nem ismeritek sem az írásokat, sem az Istennek hatalmát.
30. Mert a feltámadáskor sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben.
31. A halottak feltámadása felől pedig nem olvastátok-é, a mit az Isten mondott néktek, így szólván:
32. Én vagyok az Ábrahám Istene, és az Izsák Istene, és a Jákób Istene; az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene.

(2Móz 3,6 -ra utalt:

És monda: Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene. Mózes pedig elrejté az ő orczáját, mert fél vala az Istenre tekinteni.)

Hiszen itt a reinkarnációról beszél! Ha Isten az élők Istene, és Ábrahámról, Jákóbról és Izsákról a fenti összefüggésben beszél azok halála után sok-sok évvel, akkor ez csak azt jelenheti, hogy ők élnek. Bizonyára egy másik testben, másik inkarnációban!

Nézzük már, mit is mond a Biblia a halálról!

Prédikátor könyve 9. rész
7. Mert az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak, és azoknak semmi jutalmok nincs többé; mivelhogy emlékezetök elfelejtetett.
8. Mind szeretetök, mind gyűlöletök, mind gerjedezésök immár elveszett; és többé semmi részök nincs semmi dologban, a mely a nap alatt történik.

Ez nem beszél újraszületésről. Inkább az ellenkezőjét sejtteti.

Korinthusbeliekhez írt I. levél 15. rész
50. Azt pedig állítom atyámfiai, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot.
51. Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk.
52. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk.
53. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára.
54. Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra.

Itt meg valami "feltámadásról" beszél. A halottak feltámadásáról. De vajon kik azok a halottak? Az evangéliumok ebben némi meglepetéssel szolgáltak:

Máté Evangyélioma 8. rész:
21. Egy másik pedig az ő tanítványai közül monda néki: Uram, engedd meg nékem, hogy előbb elmenjek és eltemessem az én atyámat.
22. Jézus pedig monda néki: Kövess engem, és hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat.

Úgy tűnik, az Újszövetség szellemisége a jelenleg földi életet élőket tekinti halottaknak, és az általunk halálnak nevezett átváltozást feltámadásnak. Tehát a földi halál után következik az igazi élet! Ez nem lep meg, mivel több forrásból olvastam azokról a létsíkokról, ahová a halál után kerülnek az elhunytak, és amelyek arra szolgálnak, hogy az utolsó inkarnáció "lefoszoljon" róluk, és készen álljanak egy újra. Ezek a létsíkok általában a boldogság világai a földi élethez képest. Létezik a pokol létsíkja is. Az kemény. Oda azok az elhunytak kerülnek ideiglenesen, akik nem tudnak megbocsátani. Nem büntetésből, hanem alacsony rezgésszintjük miatt odavonzódnak. Amíg meg nem enyhülnek, segítőik képtelenek kapcsolatba lépni velük.
Nem hiába állítja Villás Béla, hogy "az egyetlen bűn a megbocsátásra való képtelenség". (Bűn-c. előadásában.)

Úgy 2000 körül találkoztam a Hang kötetekkel, amelyeket egy katolikus pap, Dombi Ferenc atya írt. Ezekben kérdésekre válaszol egy benne megszólaló Hang, amelyet ő Jézussal azonosított, és én hiszem, hogy tényleg ő volt. Ezekből a könyvecskékből tisztult ki számomra, hogy milyen is az igazi keresztény szellemiség, amely bizony a történelem sodrában egy kicsit átalakult. A több helyen felbukkanó kérdésre, hogy "van-e reinkarnáció", a Hang egyértelmű igennel felel. Azt is hozzátéve, hogy a katolikus hit valójában nem tagadja a reinkarnációt, csak nem tanítja, és nem is lényeges dolog a keresztény tanítások tükrében, mert akár hisz benne valaki, akár nem, ezt az egy életét ugyanúgy kell élnie. Az élet célja mindenképp a szeretni tanulás, és szeretni tanítás.
Azt is mondta, hogy eredetileg a lélek körforgása benne volt a Bibliában, de kivették belőle.
(Nem ismerem professzionális szinten a katolikus tanításokat, de azt tudom, hogy Dombi atyát egyháza szívesen kiközösítette volna, mert kíméletlenül képviselte a Hang által is közvetített igazságokat, amik nagyon rossz színben tüntették fel az egyházban kialakult hierarchiát, és a világi hatalmi játszmákban való részvételt. Nem tudták kitagadni, mert a katolikus egyházban törvény, hogy nem közösíthető ki az a pap, aki az állításait a Biblia alapján igazolni tudja. Ez azt is jelenti, hogy nem tudtak belekötni abba, hogy Dombi atya kiállt a reinkarnáció mellett.)

Ha tényleg van reinkarnáció, akkor miért nem szerepel ma a Bibliában? Hiába nem központi kérdés, hozzám hasonlóan bizonyára sokakban merülhetnek fel a fenti dilemmák.
Egy Edgar Cayce nevű katolikus férfi, akit "alvó prófétának" is neveztek, mert álmában odaátról közvetített információkat, megadta erre (álmában) a választ. Magyarul is megjelent Noel Langley: Edgar Cayce a reinkarnációról c. könyve, amelynek 11. fejezete választ ad erre.

Még mindig a Bibliánál maradva azonban, szokták emlegetni a reinkarnáció cáfolatára a Biblia egy tanítását, amelyet én nem találtam meg, csak olyan részekre bukkantam, amikből "ki lehet okoskodni", mint pl. Préd.12:7, 2Kor.5:10, Jel.22:12, Ézs.8:19,20, Jób20:7-9, Jób7:9,10. Ezek szerint a lelkek a halál után a tetszhalál állapotába kerülnek. Csak a végső feltámadáskor, az utolsó ítélet napján kelnek újra életre. (Igaz, a fentebb idézett Máté 23,32 azonban utal rá, hogy ez a bizonyos "végső feltámadás" nem biztos, hogy a földi test visszaállítását jelenti.)

Ezzel a talánnyal sokáig nem tudtam mit kezdeni, mígnem egy médiumi közvetítéssel tanító entitás, Tóbiás egyik csatornázásán érthető magyarázatot kaptam erre a dilemmára. Mit mondjak: tényleg "igen tévelyegtünk" ebben a kérdésben.

A reinkarnáció, ahogy jelenleg gondolom

Vannak, akik úgy gondolják, hogy egy életünk van csupán, nem kapunk több esélyt. Tulajdonképpen van igazságuk, de nem ilyen egyszerű a helyzet.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy halálunk után folyton újraszületünk egy másik testben. Igen van benne igazság, de azért bonyolultabb a helyzet, mint sokan gondolják.

Az, ami éltet bennünket, a lelkünk. Ez nem Isten teremtménye, hanem Isten egy darabkája. Az élet célja az, hogy Isten megtapasztalja általunk (az összes teremtmény által) saját magát úgy, hogy egyes részei a többi részt "külvilágként" érzékelik, és a legkülönfélébb kölcsönhatásba kerülnek egymással.
A lélekről itt már írtam ebben a vonatkozásban.

A tapasztalás folyamatát leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, amikor egy frissen végzett színész ég a vágytól, hogy egy csomó szerepet eljátsszon. (Mivel a lélek természete független attól, hogy testben van-e vagy sem, ezért az alábbiakban olyan párhuzamokat fogok említeni az érthetőség kedvéért, amik ismerősek ebből a világból.)

Nézzük meg, hogyan történik egy szerep eljátszása!
A színész készül rá, ráhangolódik a figurára, érzelmileg és mentálisan beleéli magát. Az az ember, akinek a színpadra lépés előtt még központi helyet foglalt el a tudatában a felesége, a családja és barátai, a ráhangolódáskor ezeket kiszorítja a tudatából. Olyan erősen fókuszál az eljátszandó szerepre, hogy megszűnik számára a színpadon kívüli világ. Színész társai is átalakulnak (számára is) a szerepüknek megfelelően. Az a barátja, akivel pár órája kedélyesen sörözött a színésztársalgóban, lassan átalakul bajtársává, vagy éppen ellenségévé, akivel harcolni fog a színpadon, és valamelyikük megöli a másikat.
Azután következik a darab. Mindenki eljátssza a szerepét és a végén lemegy a függöny. A szereplők visszatérnek a színészöltözőbe, miközben még az imént játszott figura tölti ki a tudatukat. Lassan kikerülnek a szerep bűvköréből, leveszik magukról a sminket, és kis idő múltán visszavedlenek a pár órával azelőtti színésszé. Átmennek a színésztársalgóba, újra leülnek a barátjukkal sörözni, és kedélyesen megbeszélik, ki milyen volt a szerepben. Esetleg kilátásba helyezik, hogy a közeljövőben cseréljenek szerepet, hadd tapasztalják meg a másik szereplő helyzetét is.

Egy inkarnáció lényegében megfelel a fenti folyamatnak. A lélek ugyanúgy belefeledkezik az adott földi megtestesülésbe, mint a színész a szerepbe. Lényeges különbség azonban, hogy bár a születéskor egy meghatározott világba csöppen, bizonyos meghatározott körülmények közé, a szerep nincs teljesen megírva előre. Otelló találkozik Dezdemónával, de nem kötelező elvennie. (Érzelmileg mindenképpen felkavarja a találkozás, hisz úgy tervezték.) A végén pedig nem fontos megölnie a feleségét. Igaz, ez lehet a legvalószínűbb végkifejlet, de nem előre rögzített, mint ahogyan egyetlen mozzanat sem. A szereplő lelki és testi alkata fogja eldönteni mire, mit reagál a döntési helyzetekben.
Ahogy a darab után a színésznek idő kell, míg kijön a szerepből, úgy a halál után a léleknek is idő kell, míg az utolsó inkarnációra szűkített tudatát újra "kitágítja". Míg újra önmagára talál.
Ha ez megtörtént, új szerep után néz.
Az elmúlt inkarnációban mindig vannak olyan helyzetek, amelyekben a lélek nem tudott megnyilvánulni a döntésekben. Olyankor, amikor az illető lényét eluralta a félelem, a harag vagy más alacsony rezgésű érzelem. Ezeket a helyzeteket a lélek más inkarnációiban újra és újra előidézi addig, amíg a döntés meg nem felel számára. Nincs kegyelem, csak a tökéleteset fogadja el.

Mi tehát a halál? Egy tudatállapot változás. A földi élet során az "én vagyok" érzéséhez az a földi szerep társul, amelyiket éppen játszunk. A halál során nem szűnünk meg létezni, hanem az "én vagyok" érzés más értelmet nyer. Néhányszor, dianetikai ülésen "átéltem egy-egy halálomat". (Legalábbis egy motívumát.) Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki kikerül a játékból. Egy alkalommal pl. kuruc voltam, és rajtaütöttünk egy labanc pénzszállítmányon. Én a kincstári szekér lovait voltam hivatva féken tartani, amíg a többiek elbánnak a labanc őrséggel. Az egyik labanc azonban rám támadt, és hasba szúrt. Megdöbbentő élmény volt, ahogy az ülésen átéltem, mint veszítem el az addigi motivációimat. A jelenet külső szemlélőjévé váltam. Láttam, ahogy a labanc katona tovább harcol korábbi társaimmal. Közben tudatára ébredtem, hogy Ő egy szegény családapa, akit besoroztak katonának. Miközben a családja otthon vár rá, Ő itt próbál helytállni, mert a császár parancsolta, és eszébe sem jut az, hogy megkérdőjelezze őfelsége akaratának jogosságát. Miközben néhai társaim haraggal tekintenek rá, benne nem dominál a harag, csak teszi a dolgát legjobb tudása szerint.
Lassan teljesen elveszítette fontosságát az egész jelenet, az egész szabadságharc. Madártávlatból szemléltem az egymásnak feszülő törekvéseket.

Mivel a lélek lényege a minél szélesebb körű tapasztalás, kézenfekvő, hogy nem csak egy, hanem az összes lehetséges szerepet el akarja játszani. Ég benne a felfedezési vágy.
A lélek egy fénysugár Istenből. Mindig világít valamire, éltet valamit. A földi életben az adott inkarnációra esik a fénye, a halál után másra, de kihunyni nem tud, mert ahhoz Istennek kellene megszűnnie létezni. Az Bibliában emlegetett "örök élet" nem azt jelenti, hogy amíg el nem jutunk oda, addig meg tudunk semmisülni, hanem azt, hogy azután már tudatában leszünk annak, hogy nem halunk meg. Az emlékezetünk folyamatos lesz. Most is élnek a Földön olyanok, akik pontosan emlékeznek előző inkarnációikra.

A fentiek tükrében némileg más képet mutat az ima és meditáció lényege is. Ezek ugyanis nem "saját isteni részünkkel" teremtenek kapcsolatot, hisz nincs külön isteni és nem isteni részünk. (Sokáig nem értettem, hogy miért mondta a Hang azt, hogy "ne daraboljátok magatokat énre és felsőbb énre".) Amikor egy jól sikerült meditáció alatt "kapcsolatot teremtünk felsőbb énünkkel" nem történik más, mint a tudatunk egy kicsit kitágul, és felrémlenek olyan dolgok is, amiknek egyébként nem vagyunk tudatában a nagyobb beleélés miatt. De a meditáció előtti és a meditáció alatt tapasztalt ÉN nem különbözik egymástól. Mindig teljesen itt vagyunk.

Miért tartanám kegyetlenségnek, ha nem létezne reinkarnáció?
Képzeljük el, hogy egy gyermek meg akar tanulni korcsolyázni. Vesznek neki egy korcsolyát, és kimegy a korcsolyapályára. Ott bénázik, kékre-zöldre zúzza magát, majd hazamegy. Nem sikerült első alkalommal. Vajon az a természetes, hogy az anyukája ezután azt mondja: nem baj kisfiam, megbocsátok neked, de soha többé nem mehetsz oda.
Lehet, hogy van ilyen anyuka, de az biztos, hogy nem ismeri a gyermekét, akiben továbbra is ég a vágy, hogy megtapasztalja a korcsolyázást.

A lélek hasonló képen van ezzel. Halálunk alkalmával tapasztalatok sokasága szerint (halálközeli élmények), lepereg előttünk az életünk. Meglátjuk, hol hibáztunk, melyek voltak azok a pillanatok, amikor nem tudtunk lelkünkkel összhangban dönteni, cselekedni. Egyáltalán nem utalna egy szerető Istenre, ha nem adna lehetőséget arra, hogy újra próbálkozzunk. Bizonyára láttál már kisgyermeket, aki próbálkozott valamivel. Legyen az akár a járás, akár két-három kocka egymásra rakása. Nem sikerült neki elsőre, de nem keseredett el, hanem üdvözült mosollyal az arcán próbálkozott tízszer, százszor, ezerszer, amíg sikerre nem vitte. Amikor megvalósította szándékát, láthattad, miként repül a boldogságtól. A lélek ilyen. Nem hiába mondja a magyar nyelv, hogy "lelkesen" tesz valaki valamit, vagy "lelkesít" valami, "lelkesül" valaki valamiért.
Az, ha egy élet leélése után nem kapna lehetőséget a lélek a javításra, teljességgel a lélek természete ellen volna.

Mi kerül a tetszhalál állapotába?

Vegyünk egy érthető párhuzamot!
Tekintsünk egy 50 éves kőművesre, Sándorra. Éli a mindennapjait, keveri a maltert, vezeti a könyvelését stb.
Sándor nem volt mindig 50 éves, és nem tudott mindig ennyit. Nem gondol rá, hogy azért ilyen otthonos a malterkeverésben, mert a 3 éves Sanyika annak idején nagyon kitapasztalta a homokozóban a sarat. Imádott benne turkálni, és alakzatokat formálni belőle. Arra sem gondol, hogy azért tudja vezetni a könyvelését, mert annak idején a 7 éves Sanyika megtanult számolni, írni, olvasni.
Sándor lelke jelenleg az 50 éves férfit élteti, de korábban számtalan állapotot éltetett már a csecsemőtől a kamaszon keresztül a felnőtt időszakokig. Ezekre a korábbi állapotokra már nem figyel, nem ad nekik energiát. Igaz, valahol megtalálható az elmúlt állapotok energiája is az 50 éves férfiban. Vissza tud emlékezni rájuk, használja azokat a képességeket, amelyeket azok szereztek meg.

A reinkarnáció esetében hasonló a helyzet. Amint vége van egy adott inkarnációnak, a lélek többé nem azonosul vele, nem élteti, egyfajta emlékkép marad. A lélek viszont él!
Az előző inkarnációk nyilván követtek el hibákat, hisz legtöbbet azokon keresztül fejlődünk. Nekik már nincs lehetőségük a javításra, mert az idejük lejárt. De a lélek javítani fog!
Ha a 3 éves Sanyika hálátlanul viselkedett az édesanyjával, azt már nem lehet visszacsinálni. De a lélek alkalmat talál arra, hogy egy későbbi állapota újra neki tudjon futni annak a régi szituációnak. 20, 30 vagy 40 éves korában a tapasztaltabb Sándor újra szembesülni fog egy olyan helyzettel, mint annak idején Sanyika, és újra döntenie kell...

Mi az utolsó ítélet?

Sándor jól emlékszi arra, mikor 3 évesen az anyukájával szemben hálátlan volt. Pontosan emlékszik motivációira, érzéseire. Ezért meg fogja érteni, ha másoknál hasonló viselkedést tapasztal. Nem haragszik érte. Ha vele nem fordult volna elő hasonló, nem tudna ilyen megértő lenni. Vegyük észre, hogy az a bizonyos "vétek" Sándort fejlesztette, megértőbbé tette! Erre valók a hibák.
A reinkarnációs láncban számtalan életet éltünk, és azokban számtalan kisebb-nagyobb(-még nagyobb) vétket elkövettünk. Azok által ugyanúgy fejlődtünk. Azonban van egy csomó inkarnációnk, amit jelenlegi életünkben elutasítunk. Olyan életet éltek, olyan "bűnöket" követtek el, amelyeket nem tudunk megbocsátani nekik. Természetesen az inkarnációk közötti, tágabb tudatú állapotunkban nem ez a helyzet, de a jelenlegi földi inkarnációnkra szűkített tudatunk nem képes azonosulni velük. Ezzel ítéletet mondunk azok fölött az inkarnációk fölött, és kitaszítjuk őket saját lényünkből. Ha nem is élnek, hordozzák lélek energiánk egy részét, tehát szegényebbek vagyunk nélkülük.
Az utolsó ítélet azt jelenti, hogy amikor eljön az idő, és elérjük a krisztus tudatot (valójában ez lesz Krisztus második eljövetele, ami mindenkiben személyesen zajlik majd), végre képesek leszünk megbocsátani nekik, és keblünkre ölelni, újra magunkba integrálni őket. Ezzel elérjük a teljességet, és új fejezet kezdődik számunkra a fejlődésben.
Az utolsó ítélet tehát egy elfogadás lesz az eddig szégyellt, sokszor elutasított inkarnációink energiái számára. Utolsó, mert többé soha nem ítélkezünk felettük.

Villás Bélának van egy jó előadása Krisztus eljöveteléről: Jézus 2. eljövetele.

A végső feltámadás ugyanezt jelenti. Ha visszaemlékszel a fenti Biblia idézetekre, ott a feltámadás alatt azt értették, hogy a lélek a földi létből egy magasabb létállapotba emelkedik. Ez a magasabb létállapot egy magasabb tudatossági szintet jelent, ahogy már írtam. Az utolsó feltámadás az lesz, amikor ezt a magasabb tudatállapotot a földi testünkben éljük meg.
Innentől kezdve nem szűkül le a tudatunk annyira a további inkarnációk alatt, hogy ne emlékeznénk előző inkarnációinkra, vagy a köztes létre. Az inkarnációinkat valószínűleg úgy fogjuk megtervezni, mint egy utazást, és akkor fejezzük be, ha kedvünk lesz hozzá.
Miért nem maradunk Isten zsámolyánál az örök fényben? Hát azért, mert "halálra unnánk magunkat". Mi Isten nyughatatlan részecskéi vagyunk. Felfedezők, akik mihelyt kipihenjük magukat, csíp bennünket a légy, hajt a vágy új világok, új kalandok után. A segítőink pedig boldogan követnek bennünket, hisz nekik meg az jelent örömet.
Mert minden lélek abban leli az örömét, ami a dolga!

Szeretettel: VeSa
2010-08-14