Mi a lélek?
A kép azért is zavaros egy kicsit, mert a magyar nyelvben használt kifejezések között vannak olyanok, amik félrevezetőek a lélekkel kapcsolatban. Azok, amik minősítik a lelkét valakinek ("jó", "rossz" vagy "fejlett" lélek), vagy azok, amik "beteg lélekre" utalnak.
Ugyanis a lélek nem jó és nem rossz, de nem is fejlődik. A lélek nem más, mint Isten egy darabkája, ami éltet bennünket. Az ember teremtéséről szóló szent írások nem magyarázzák el pontosan azt, hogy Isten honnan vette azt a lelket, amit belénk lehelt. Sokan azt hiszik, hogy teremtette. Pedig nem teremtette, hanem a tulajdon lelkéből adott egy darabkát minden "teremtett lénynek" azért, hogy az ő szemükön keresztül lássa a világot, ami szintén saját lelkének darabjaiból áll. Vagyis, az Istennek az volt a célja a teremtéssel, hogy részekre ossza saját magát, és saját részeinek egymásra hatásán keresztül tapasztalja meg Önmagát.
Ez a folyamat viszont meglehetősen nehezen fogható fel földi ésszel. Valahányszor komolyabban belegondoltam, túlságosan "bementem az erdőbe".
Az, amivel a lelket keverni szokták, a szellem, vagy a tudat.
Miközben a lélek valójában átlengi egész személyes valóságunkat (hisz egész valóságunkat a lélek élteti), a tudat az, amivel a lélek azonosítja, meghatározza magát, vagyis amire azt mondja: én vagyok.
A "valóság" olyan fogalom, aminek a meghatározásával be lehet menni az erdőbe. Ugyanis mindannyian úgy gondoljuk, hogy van egy objektív valóság, és van szubjektív. A szellemi tanítók azonban nem így látják. Szerintük csak szubjektív valóság létezik, amit mindenki magának teremt, és a sok szubjektív valóság közös metszetét tekintjük objektív valóságnak. (Mondtam, hogy be lehet menni az erdőbe ezen az úton…)
Ilyen formán, amikor olvassuk, hogy "a lélek mindenütt van", arra kell gondolnunk, hogy a lélek élteti szubjektív valóságunkat, ami magában foglalja azt, akivel azonosítom magam (engem), és azt is, amivel/akivel nem (külvilág). Ebben benne lehet a sarki villanyoszlop, ha a lélek úgy akarja, de ki is maradhat belőle annak dacára, hogy akikében benne van, azok ezt objektív dolognak tartják.
A szellem pedig nem más, mint a lélek és a tudat együttese. Mivel a tudat az, amire azt mondom "én vagyok", ezért logikus, hogy a szellemünk (lélek+tudat) a testünkön belül lakozik. Legalábbis első közelítésben.
Az emberi lény kialakulását hosszú szellemi fejlődés előzte meg. Mielőtt emberek lettünk, végigjártuk az ásványi, növényi és állati lét lépcsőfokait, de most foglalkozzunk csak az emberi szinttel.
Az emberi testben leélt életek során a tudat mindinkább kitágul. Míg az elején csakis magammal, a testem határain belül lévő lénnyel azonosítom magam, és mindenki mást idegennek tekintek, a fejlődésnek köszönhetően az önazonosításom egyre jobban átterjed másokra is. A szeretet nem más, mint saját magam felismerése másokban. Jézus mondása nem úgy szólt "szeresd felebarátodat, mint önmagadat", hanem úgy, "szeresd felebarátodban is önmagadat". Vagyis, ismerd fel a másik emberben is magadat, légy egységben vele. Ne tégy olyat mással, amit nem szeretnél, hogy veled tegyenek, mert ő is te vagy!
Domján Laci mondta egyszer egy tanfolyamon (agykontroll), az elhivatott agykontrollosok között általános megfigyelés, hogy a szemlélet az "ÉN"-ről lassan áttevődik a "MI"-re. Ez a szellemi fejlődés! De nem lelki fejlődés, mert a lélek ugyanaz maradt, csak a tudat, az önmeghatározás változott, ami a lélekkel beszínezve (életet adva a tudatnak) adja a szellemet.
Ezért beszélnek bizonyos tanítások arról, hogy az ember lényege állandó, soha nem mocskolható be, és soha semmi nem árthat neki, még az úgynevezett "bűn" sem.
Az egységlátás fejlődésével kapcsolatban leírok egy hasonlatot.
Vegyünk egy képzeletbeli ékszerészt, aki gyermekkorában is találkozott már drágakövekkel. Akkor mindegyiket külön-külön csodálta, és nem hozta azokat kapcsolatba egymással. Minden drágakő egy önálló egységet képezett önmagában, és nem volt köze más kövekhez.
Később, amikor cseperedett a fiúcska, és érettebb szemmel nézett a drágaságokra, kezdte észrevenni, hogy milyen jól csoportosíthatók. Gyönyörű karkötőt készített néhány gyémántból és rubinból. Ekkor már nem "rubinról" és "gyémántról" beszélt, hanem "karkötőről", amiben egy egységet képeztek a drágakövek és az arany foglalat.
Később kollekciókat hozott létre, amelyben fülbevaló, nyaklánc, karkötő és gyűrű szerepelt. Ezekben a kollekcióban önálló egységet képeztek az egyes drágakövek, egy magasabb szintű egységet képeztek az egyes ékszerek, amelyek magukba foglalták az egyes köveket, és egy még magasabb egységet képezett maga a készlet, amely magába foglalta az alkotó ékszereket, mint önálló egységeket.
Amikor a tulajdonosa betette az ékszerdobozba ezt a kollekciót, egymás mellé került a fülbevaló és a gyűrű, lehetséges, hogy a gyűrűben lévő éretlen tudatú gyémánt ellenségesen, idegenként szemlélte a fülbevaló rubinját. Az érettebb tudatú rubin viszont mosolygott rajta, mert ő már a gyémánttal közösséget érzett, mivel tudta, hogy ugyanahhoz a kollekcióhoz tartoznak. Azt is tudta, hogy bármelyikük hiányozna a kollekcióból, pótolhatatlan lenne a tulajdonos számára, és az egész értékét veszítené.
Az ember fejlődése szerintem arról szól, hogy a gyémánt éretlen tudatából indulva eljusson a rubin érett tudatáig, miközben minden tudatállapotban tapasztalatokat szerez, amivel a nagy egész önismeretét fejleszti.
Úgy gondolom, a konfliktusok, amik a betegségeket okozzák, abból fakadnak, hogy az érintett tudatállapota még nem ért el arra a szintre, hogy ne csak a másik drágakővel érezzen egységet, de a foglalatukkal (külső valóság) is. Ezért kelt benne megütközést néha az, ami a foglalatban (külső valóságban) megjelenik. Nem érzi, hogy harmóniában lenne egy-egy eseménnyel. Miként lehetne harmonikus az, ha ellopják az autóját? Ha elviszi a víz a házát? Ha a gyermeke gyógyíthatatlan beteg? Ha kirúgják az állásából?
Voltam olyan csatornázáson, amelyiken az ott ülők rákérdezhettek, miért jelentek meg bizonyos dolgok az életükben, miért nem sikerülnek bizonyos próbálkozásaik. Teljesen lenyűgözött, ahogyan a válasz felvázolta, milyen szándékok, miként alakították az eseményeket a kérdező életében. Kizárólag a saját szándékai, érzései!
Amikor egy vallásos embert csapás ér, és nem törik meg, hanem megnyugszik benne azzal, hogy "Isten így akarta", az egy kicsit olyan, mint amikor a kotlani vágyó tyúk alá gipsztojást tesznek, amin elüldögél 21 napig, aztán megy a dolgára. Igaz, hogy nem lesz csibéje, de megnyugszik, amíg elmúlik a késztetése.
A vallásos ember is megnyugszik, nem lesz beteg, nem háborog. Igaz, nem is lesz tudatos arra, hogyan teremtette meg az adott eseményt, és még az is lehet (ami ennek a szemléletnek a legfőbb veszélye), hogy azt gondolja, Isten direkt mér rá csapásokat, mert valamiért azt akarja, hogy szenvedjen. És lőn…
Viszont az az ember, aki DHS-t szenved el (mert felháborodik), nem tudatosítja az okot magában, nem oldja meg a konfliktusát, rosszabb helyzetben van. Ő sem tudatos saját teremtő erőit tekintve, ráadásul még beteg is lesz.
Félreértés ne essék, nem gúnyolódom a vallásos embereken. Itt épp arra akartam rámutatni, hogy mennyivel szerencsésebb egy egészséges hívő szemlélete, mint egy azonos tudatszintű materialista gondolkodású emberé. Az, hogy Istent magamon kívülre vagy belülre helyezem, csak szemüvegváltás kérdése. Nem olyan nagy a különbség közöttük, mint az Isten hit és a materialista világkép között. Istent akár magamban, akár magamon kívül vélem, egyformán hiszek abban, hogy egy olyan erő teremti a valóságomat, ami szeret engem, és a javamat akarja. Ugyanakkor a materialista ember valóságát, hite szerint nagyrészt iránta ellenséges vagy semleges érzelmet tápláló erők teremtik. Neki van mitől félnie!
Szeretettel: VeSa
2010-08-14